A rétei gyülekezet a XVI. század utolsó negyedében már virágzó gyülekezet volt. Ez időből származó temploma – a szájhagyomány szerint – huszita imaház volt a bejárat felett piros kehellyel.
Az ellenreformáció idején az egyetlen artikuláris hely volt messze környéken, ami azt jelenti, hogy a rétei hívek szabadon gyakorolhatták vallásukat és megtarthatták templomunkat. Ezért központi helynek számított, melyet ünnepek alkalmával még a távoli vágmenti gyülekezetek hívei is felkerestek, hogy hitüket gyakorolják, amikor abban otthonukban akadályozva voltak.
A cseh-morvaországi atyafiakkal való kapcsolatok is régi eredetűek. Az egyházközség feljegyzései szerint az 1701-ben megválasztott Szeli Sámuel lelkipásztor idejében, a minden bizonnyal régi keletű érintkezést továbbra is fenntartotta. Ezek a kapcsolatok csak mélyültek Valesiuus János lelkészsége alatt, aki Magyari Péter püspöktől azt a megbizatást kapta – amint ő maga írja – „hogy minden esztendőben kétszer a Sz. Eccl. engedelméből, elbocsáttassam az Christus hűsége mellett megmaradott Magyar Ország és Morva Szélén nyomorgó Cseh Atyafiakhoz éhező és Szomjúhozó lelkeknek megenyhítésekre”.
A mai templom 1769-ben épült, utcára néző homlokzattal, de torony és utcai bejárat nélkül. Az addig templomként használt huszita imaház lelkészlakká alakíttatott át, 1861-62-ben épült a torony, 1878-ban az új parókia. A régi huszita épület iskola és tanítói lakás céljait szolgálta. Az addig használt iskola egyházi lakás lett, Az első világháborúban elvitt harangok helyett az egyház újakat öntetett. 1928-ban a hívek adományából és közmunkával modern iskola épült tanító lakással. (Kálvinista Szemle, XXIX. évf., 1958 szeptember, 9. sz.)