Régi fotók a Felvidéken

Az istentisztelet után.

A rétei gyülekezet a XVI. század utolsó negyedében már virágzó gyülekezet volt. Ez időből származó temploma – a szájhagyomány szerint – huszita imaház volt a bejárat felett piros kehellyel.
Az ellenreformáció idején az egyetlen artikuláris hely volt messze környéken, ami azt jelenti, hogy a rétei hívek szabadon gyakorolhatták vallásukat és megtarthatták templomunkat. Ezért központi helynek számított, melyet ünnepek alkalmával még a távoli vágmenti gyülekezetek hívei is felkerestek, hogy hitüket gyakorolják, amikor abban otthonukban akadályozva voltak.
A cseh-morvaországi atyafiakkal való kapcsolatok is régi eredetűek. Az egyházközség feljegyzései szerint az 1701-ben megválasztott Szeli Sámuel lelkipásztor idejében, a minden bizonnyal régi keletű érintkezést továbbra is fenntartotta. Ezek a kapcsolatok csak mélyültek Valesiuus János lelkészsége alatt, aki Magyari Péter püspöktől azt a megbizatást kapta – amint ő maga írja – „hogy minden esztendőben kétszer a Sz. Eccl. engedelméből, elbocsáttassam az Christus hűsége mellett megmaradott Magyar Ország és Morva Szélén nyomorgó Cseh Atyafiakhoz éhező és Szomjúhozó lelkeknek megenyhítésekre”.
A mai templom 1769-ben épült, utcára néző homlokzattal, de torony és utcai bejárat nélkül. Az addig templomként használt huszita imaház lelkészlakká alakíttatott át, 1861-62-ben épült a torony, 1878-ban az új parókia. A régi huszita épület iskola és tanítói lakás céljait szolgálta. Az addig használt iskola egyházi lakás lett, Az első világháborúban elvitt harangok helyett az egyház újakat öntetett. 1928-ban a hívek adományából és közmunkával modern iskola épült tanító lakással. (Kálvinista Szemle, XXIX. évf., 1958 szeptember, 9. sz.)

A Vág áradásai hozzátartoztak az itteni élethez. Hogy az áradás a falut ne károsítsa, nagy erőfeszítés is hiábavaló volt. Az elemi csapások erősebbek voltak az akkori emberi lehetőségeknél. Sok új felfedezésre, sok országméretű munkára volt szükség, hogy a töltés elkészüljön és a vágmenti falvak népe biztosítva legyen az árvizek ellen. Az utolsó emlegetett árvíznél ilyen furfang mentette meg Vága községet.
A víz emelkedik a töltésen belül. Legfelső fokú veszedelem. A nép már nem dolgozik, csak ácsorognak, szaladgálnak, várják az áradást. A víz a vágai falu felső határrészén emelkedik leginkább. A kajali útmenti csárdában nagy a forgalom. A nép odajár inni, ott hallják a legújabb híreket. A kajaliak örülnek, hogy Vága van veszedelemben, Kajal pedig nem károsodik. Csúfolják az ott ivogató vágaiakat, akik szomorkodva szorongatják poharaikat és nyomottságukban nem tudnak válaszolni a kajaliaknak. Éjjel van. Nem alszik a falu, sem Vága, sem Kajal, de a csárda bezzeg hangos.
Vágának volt egy betyárja. Ritkán volt itthon, csak nagy alkalmakra. Most, hogy hallott Vága veszedelméről, hazajött a szülőfalujába. Bátorította a népet. Járkált a töltés tetején, lábát a tocsogó vízbe áztatta. A vágai jegyző hozzálépett és tárgyalni kezdett vele. Olyat kért tőle, amit senki más kérelemre vagy parancsra meg nem mert volna tenni. „Menj és a töltést vágd át egy ásónyomnyit a vágai határ alsó szélén!” A betyár elvállalta a munkát és éjfélkor átvágta a töltést, hogy Vágáról elhárítsa a veszedelmet, és legalább némileg alább szálljon a vízszint Vága mellett. A váratlan, az előre nem képzelt megtörtént. A víz az ásónyomon átszakította a gátat és ömlött zúgó áradata a csárda felé. Mély árkot ásott a sebes víz. A csárda népe percek alatt rémülten lubickolt a vízben. Egész Kajal úszott. Nagy volt az öröm Vágán: ,,Nem mink, hanem ők a csúfolódók, úgy köll nekik!” Ettől a naptól a vágaiak a kajaliakat úgy csúfolják: ürgék! Ettől a naptól Vága és Kajal között örök rivalizálás van: ki tudja becsapni, nevetségessé tenni a másikat! A csárda, kocsma azóta is sok átkot hoz a faluba, de nincs okulás, nincs kilábalás.
(Forrás: Danczi Lajos Vága egyházközség története)