Régi fotók a Felvidéken

A rétei gyülekezet a XVI. század utolsó negyedében már virágzó gyülekezet volt. Ez időből származó temploma – a szájhagyomány szerint – huszita imaház volt a bejárat felett piros kehellyel.
Az ellenreformáció idején az egyetlen artikuláris hely volt messze környéken, ami azt jelenti, hogy a rétei hívek szabadon gyakorolhatták vallásukat és megtarthatták templomunkat. Ezért központi helynek számított, melyet ünnepek alkalmával még a távoli vágmenti gyülekezetek hívei is felkerestek, hogy hitüket gyakorolják, amikor abban otthonukban akadályozva voltak.
A cseh-morvaországi atyafiakkal való kapcsolatok is régi eredetűek. Az egyházközség feljegyzései szerint az 1701-ben megválasztott Szeli Sámuel lelkipásztor idejében, a minden bizonnyal régi keletű érintkezést továbbra is fenntartotta. Ezek a kapcsolatok csak mélyültek Valesiuus János lelkészsége alatt, aki Magyari Péter püspöktől azt a megbizatást kapta – amint ő maga írja – „hogy minden esztendőben kétszer a Sz. Eccl. engedelméből, elbocsáttassam az Christus hűsége mellett megmaradott Magyar Ország és Morva Szélén nyomorgó Cseh Atyafiakhoz éhező és Szomjúhozó lelkeknek megenyhítésekre”.
A mai templom 1769-ben épült, utcára néző homlokzattal, de torony és utcai bejárat nélkül. Az addig templomként használt huszita imaház lelkészlakká alakíttatott át, 1861-62-ben épült a torony, 1878-ban az új parókia. A régi huszita épület iskola és tanítói lakás céljait szolgálta. Az addig használt iskola egyházi lakás lett, Az első világháborúban elvitt harangok helyett az egyház újakat öntetett. 1928-ban a hívek adományából és közmunkával modern iskola épült tanító lakással. (Kálvinista Szemle, XXIX. évf., 1958 szeptember, 9. sz.)

A Vág áradásai hozzátartoztak az itteni élethez. Hogy az áradás a falut ne károsítsa, nagy erőfeszítés is hiábavaló volt. Az elemi csapások erősebbek voltak az akkori emberi lehetőségeknél. Sok új felfedezésre, sok országméretű munkára volt szükség, hogy a töltés elkészüljön és a vágmenti falvak népe biztosítva legyen az árvizek ellen. Az utolsó emlegetett árvíznél ilyen furfang mentette meg Vága községet.
A víz emelkedik a töltésen belül. Legfelső fokú veszedelem. A nép már nem dolgozik, csak ácsorognak, szaladgálnak, várják az áradást. A víz a vágai falu felső határrészén emelkedik leginkább. A kajali útmenti csárdában nagy a forgalom. A nép odajár inni, ott hallják a legújabb híreket. A kajaliak örülnek, hogy Vága van veszedelemben, Kajal pedig nem károsodik. Csúfolják az ott ivogató vágaiakat, akik szomorkodva szorongatják poharaikat és nyomottságukban nem tudnak válaszolni a kajaliaknak. Éjjel van. Nem alszik a falu, sem Vága, sem Kajal, de a csárda bezzeg hangos.
Vágának volt egy betyárja. Ritkán volt itthon, csak nagy alkalmakra. Most, hogy hallott Vága veszedelméről, hazajött a szülőfalujába. Bátorította a népet. Járkált a töltés tetején, lábát a tocsogó vízbe áztatta. A vágai jegyző hozzálépett és tárgyalni kezdett vele. Olyat kért tőle, amit senki más kérelemre vagy parancsra meg nem mert volna tenni. „Menj és a töltést vágd át egy ásónyomnyit a vágai határ alsó szélén!” A betyár elvállalta a munkát és éjfélkor átvágta a töltést, hogy Vágáról elhárítsa a veszedelmet, és legalább némileg alább szálljon a vízszint Vága mellett. A váratlan, az előre nem képzelt megtörtént. A víz az ásónyomon átszakította a gátat és ömlött zúgó áradata a csárda felé. Mély árkot ásott a sebes víz. A csárda népe percek alatt rémülten lubickolt a vízben. Egész Kajal úszott. Nagy volt az öröm Vágán: ,,Nem mink, hanem ők a csúfolódók, úgy köll nekik!” Ettől a naptól a vágaiak a kajaliakat úgy csúfolják: ürgék! Ettől a naptól Vága és Kajal között örök rivalizálás van: ki tudja becsapni, nevetségessé tenni a másikat! A csárda, kocsma azóta is sok átkot hoz a faluba, de nincs okulás, nincs kilábalás.
(Forrás: Danczi Lajos Vága egyházközség története)

Fényképgyűjtemény az 1964-es és az 1967-es Erdélyi János születésének megemlékezéséről.

Csehországi nyári táborban reggelente trombitával ébresztették az ott lakókat. A képen Bödők Dénes (szül 1944).

Vága, 1980-as évek elején
A XX. századi téli disznóvágás (Vágán disznóölésnek mondják), amikor nem maradhatott el az abálólé illata (Vágán abalé), a friss, hagymás sült vér íze, a tepertő (Vágán töpörtyű), a finom sült hurka, a füstölt kolbász, a kocsonya és a többi, disznóvágáskor készült finomságok…
A vágai tájszók szótárából: musiró = kismalac, csãcsó = vegyes savanyúság, kisefå = disznóöléshez használt háromláb feszítő rúdja.
Balról jobbra: Gajarský Margit (született Józsa), Kalavská Jarmila (ostravai), Boledovics Mária, Józsa Péter, Szlízs Ernő, Józsa János, Kalavský Dušan (ostravai), Adamkó Sándor, Józsa Irén (született Boledovics).

Régi épület bontása. Ez az épület megjelent képeslapon 1916-17-ben – kiadója L. H. Komárom, Baross u. 6. A tetőn ekkor még felirat volt olvasható: Ógyallai Takarékpénztár Részvénytársaság. Legutolsó tulajdonosai szerettek az épületben lakni (Pastorek I. facebook bejegyzése, 2017. ápr. 17.). A fotót készítette Chalupeczky József 1989. május 15-én.

Vága, 1990-ben
„A régi halottasház a kapu mellett állt Jákób kútjával szemközt, egy terme volt. Ekkor még a ravatalozás a házaknál történt. A „Szent Mihály lován” vitték a koporsót a temetőbe halottas körmenettel, szent énekkel és imával végig…”
Danczi Lajos: Vága egyházközség története című könyvéből