Régi fotók a Felvidéken

A fényképen az adományozó ükmamája, Pósa Apollónia unokamenyével, Margittal és dédunokájával, Dezsővel látható.

A fényképen az adományozó nagynénje Pósa Gézáné Bodon Ilona. Állnak (balról): id. Bedécs Árpádné, ismeretlen, ifj. Bedécs Árpád, ismeretlen, Bedécs Géza, Pósa Gézáné Bodon Ilona. Jobb oldalon a szélen ül: id. Czikó Gézáné Zsófia.

A kocsin fehér kosztümben az adományozó nagynénje, Pósa Gézáné Bodon Ilona. Varga Dénes (kocsis), mellette Bodon Lajos. Áll Bodon Lajosné Pósa Ilona, mellette ül Pósa Gézáné Bodon Ilona.

„Az akkor szokásos s az építkezési lehetőségeknek megfelelően jóformán alapozás nélkül, magára a földre építették. Voltak az úgynevezett rakott falak, amelyek agyagos sár és szalma (törek) összedolgozásával, melyet a földön mezítláb gyúrtak, dagasztottak össze (később a módosabbak lovakkal, vagy ökrökkel gyuratták). Ezt a masszát aztán a falrakók a kijelölt helyekre vasvillával rakták egymásra. Mivel az anyag elég képlékeny volt, naponta csak egy-két sort rakhattak meg, mivel a vastagabb réteg összerogyott – szétfolyt. Természetes a fal vastagsága igy minimum 60-70 cm volt. A nyílások fölé (ajtó-ablakok) áthidalást agácifából faragott gerendákból vagy csak a héjától lehámozott gömbfából tettek. Mikor így a falak meg lettek rakva a kellő magasságig a kiszáradás után ásókkal, lapátokkal egyenesre faragták – kívül-belül. Erre jött a tető fakonstrukciója amely többnyire szintén agácifából lett kifaragva. A horogfák a legtöbbször gömbfából voltak, amelyre szintén gömbfa lécek kerültek 80-100 cm távolságra. Erre a konstrukcióra lett azután ráverve a nád vagy zsuppszalma. Különösképpen a nyeregszegélyre fordítottak nagy gondot, hisz itt kezdődött a leghamarabb a rongálódás. Idővel ez a leírt módszer megváltozott abban, hogy a falakat félnedves földből tömték, de már tégla vagy beton alapra. Sőt a vályogból (nyers téglából) is falazták. A téglákat vályogvető cigányok, vagy szegény család tagjai vetették, akik bizony szintén lábbal gyúrták össze a törekes, pelyvás sarat, amit aztán vízbemártogatott deszka formákkal rakták ki. A vályogvetéshez sok föld és víz kellett így többnyire arra megfelelő helyen terítették ki és ott a helyszínen vetették is ki. Ezt a módszert csak meleg és száraz időben lehetett végezni. Az időtől mérten 2-3 vagy esetleg több napig száradtak, utána összerakták 100-as rakásokba úgy, hogy csúcsívben végződtek a rakások az esetleges esők ellensúlyozására. A kiszáradás után itt a helyszínen vette át a megrendelő és szállítatta el az építkezés helyére. A falazásnál a kötőanyag is sárral történt. Mindkét esetben agyagos masszával simították be simára a falakat melyeket azután mésztejjel többször bemeszelték s így egy elég kemény vakolat képződött. A mennyezetek faragott gerendákból és arra egymásra rakott elég vastag deszkából lettek megalkotva. Az első szoba vagyis a tiszta szoba, esetleg a konyha gerendái az építtető anyagi viszonyainak megfelelően lettek kicifrázva különböző faragásokkal. A mestergerendán mindig kivésve az építkezési évszám a tulajdonos neve és valami kis megjegyzés is. Szót kell ejteni még a kemencéről is, mely a nyitott konyhából lett fűtve, ahol tulajdonképpen a hatalmas nyitott kémény is volt. Maga a kemence a szobában állt így azt is fűtötte. A kéménybe be lett építve 2-3 átlós keményfa léc, amelyre azután a disznóölések után a füstölésre szánt hús került. Kolbász, sonkák, oldalas stb. Ezen kémények érdekessége volt, hogy fűzfavesszőből font rácsozatszerű kosárra agyagvakolat került. Később aztán már vályogból, sőt később égetett téglából lettek építve. A kemencében természetesen kenyeret, kelt kalácsot sőt húst is sütöttek. A fűtőanyag többnyire a kukoricakóró, szőlővenyige, szükségből a szalma volt.” (Chalupeczky J.)